Célzás

 

Az íjászat egyik neuralgikus pontja a célzás. Kezdı korunk leggyakrabban ismételgetett kérdése a „hogyan célozzunk.” Amint először kézbe vesszük az íjunkat, máris azt feszegetjük, hogyan is kell céloznunk egy ilyen eszközzel. Rendszerint nem is kapunk kielégítő választ. A legtöbbször le is intenek minket okítóink, hogy egyelıre csak a helyes mozgástechnikával bajlódjunk, a célzás az íjászatban csak másodlagos kérdés. Meg amúgy is, amíg pontatlan a technikánk, úgyis csak véletlenszerű lenne a találat, bármennyire is pontosan célozgatnánk. Hisszük is, meg nem is. Aztán vagy eltemetjük a kérdést, vagy rábízzuk az idıre; majd megoldódik ez a probléma is.

Általában el szokták mondani, hogy a pontos találatért csak kisebb hányadban felelıs a célzás, a nagyobbik meghatározó elem a pontos és helyes mozgástechnika. Magam el is tudom fogadni ezt az állítást, amennyiben pontosítjuk: hiába a pontos irányzás, ha a technikai hibák miatt a lövés pillanatában eltéríti valami nemkívánatosan fellépı erı a vesszı jól meghatározott irányát. Ez pedig gyakran megtörténhet, mert az eszközeink helyzetét csak az emberi test viszonyrendszerébe helyezve lehet leírni.

Többtucat izmunk állapota határozza meg a lövés minıségét; egy részük megfeszül, más részük elernyed, és még a pontos idızítés sem mindegy. Gyakorlatilag teljes kontroll alatt kellene tartanunk egész testünket. Ez pedig nem egyszerő dolog, sikerülni is csak határok között szokott. Egyre inkább azt hiszem, hogy íjásztevékenységünk nem egyéb, mint lankadatlan törekvés arra, hogy minél inkább maximalizálni tudjuk ezeket a képességeinket. Ezt tanuljuk életünk végéig, és sohasem állíthatjuk, hogy már tökéletesen ellenırzésünk alatt tudjuk tartani testünket.

Ehhez képest valóban marginális probléma a célzás, mert viszonylag triviális képességeket kell elsajátítani. De amíg a célzásunk esetleges, a találat is véletlenszerű lehet csak, és egzakt visszajelzésünk sincs arról, hogy a hibát a pontatlan irányzás vagy a pontatlan mozgástechnika okozta-e?

Az irányzékos kategóriák esetén egyszerő a dolog; a használt eszköz határozza meg a célzástechnikát; rendszerint valamilyen fix viszonyítási rendszert kapunk a kezünkbe, aminek alkalmazásával képesek vagyunk összehangolni a vesszı irányát és a cél helyzetét, mindebbe részben vagy teljesen belekalkulálva a vesszı pályájának paraboláját is.

Több a dilemma a nem irányzékos íjak esetén. Itt is leginkább a történelmi (azon belül is a nomád) kategóriában. Többször hallani azt a megállapítást, miszerint nem is célzunk a történelmi íjakkal. Jobb esetben pusztán azt hallani, hogy nem autentikus a célzás. Az elsı állítást nem nehéz cáfolni. Minden célbajuttató tevékenység során célzunk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor a találat esetleges, a célbajuttató eszközt nem uraljuk, hanem a vakszerencsére hagyatkozunk, és csak a statisztikai véletlenszerőségben bízunk, miszerint

Minden megtörténik egyszer, ha a fizika törvényei szerint megtörténhet, és ha kellıen nagyszámú sorozatból áll a kísérlet. Szerintem nincs íjász, aki ilyen gondolattal állna ki a cél elé. Vagy így vagy úgy, de céloz mindenki, még akkor is, ha nem érzi azt tudatosan annak, és utóbb nem tud beszámolni arról, hogy mit is tett annak érdekében, hogy a vesszı helyes irányba repüljön.

Mi a célzás az íjászatban? Általánosságban a célzás egy a cél felé mozgatott tárgy pályájának olyan módon történı meghatározása, hogy az egy kitüntetett térbeli pontba jusson el. Ez az íjászatban minden esetben rendkívül bonyolult és összetett folyamat, mert egy sor (esetenként alig kalkulálható) tényezı határozza meg a tárgy röppályáját Az íjászatban különösen sok összetevıt kell figyelembe venni még akkor is, ha az emberi tényezıket most jobbára számításon kívül hagyjuk.

A vesszı röppályáját meghatározza az íj ereje, ami minden húzáshosszon más. Meghatározza az íj dinamikája, ami ugyanolyan húzóerejő íjaknál is jelentısen eltérhet. Meghatározza a vesszı tömege, a tollazás módja, ami elnyújthatja, vagy lerövidítheti a röppályát, ami az íjaknál – különösen a historikus típusoknál – amúgy is elég meredek ívő. Befolyásolja a szélirány és –erı, és befolyásolja a vesszı anyaga, alakja. Az emberi összetevık pedig tovább szaporítják a bizonytalansági tényezıket; a fényviszonyok, a cél körül álló tereptárgyak, a szokatlan lövési szögek, a távolságbecslés bizonytalanságai, a változó húzáshosszból adódó változó röppálya, a pillanatnyi fizikai és lelkiállapot, az oldás módja és egyéb mozgástechnikai hibák stb.

Célozni tehát kell, de nem egyszerő a feladatunk. Általános tapasztalat az, hogy a helyes vízszintes irány megtalálása könnyebb, ugyanis itt kell számolnunk a kevesebb változóval. Ha mindig ugyanoda húzunk, akkor elıbb-utóbb kialakulhat - akár egy ösztönös képzet is arról, hogy milyen viszonyban kell látnunk a vesszı és a cél helyzetét, amit sokszor segíthet a beállás állandósága és az íj tartásának szöge, (mintegy „emlékeznek” az izmaink a helyes irányra). (A sötétben fénypontra gyakorolt lövések ezt a képességet segíthetik elı. Természetesen a tudatos vesszıhegyes viszonyítás is jól mőködhet; csupán a cél középtengelyét kell megtalálnunk. Van, akinél szinte tökéletesen biztos irányzékot teremt az ideg – vesszıhegy – cél középtengely egyeztetése. Ezzel a módszerrel számomra az a benyomás alakult ki, hogy a történelmi íjak nem is lınek el balra a középlövıkhöz képest, bár ez lehet akár érzékcsalódás is, mert az ideget nem ugyanott látom mindkét íjnál.) A helyes röppályaívet viszont számtalan tényezı határozza meg, ami személyenként, íjanként, vesszınként változik. Sokáig hittem abban, hogy egyfajta ösztönösséggel megteremthetı a képesség erre is. Most sem tartom kizártnak, de azt látni kell, hogy ehhez akkora gyakorlatra és tapasztalatra van szükség, ami csak olyan magas számú leadott lövéssel szerezhetı meg, amire kevesünknek van lehetısége és ideje. Egyben viszont nem hiszek; nevezetesen, hogy az így megszerzett képesség magasabb rendő lenne, mint a vesszıhegyes technikák. Ugyanis azt is látni kell, hogy az ösztönös képesség magabiztos használata erısen eszközfüggı. Ha változik az íjunk vagy a vesszınk, akkor az már végzetesen befolyásolja az eredményességet, és miután mélyen az ösztöneinkbe belevésıdött „emlékrıl” van szó: amilyen nehéz volt kialakítani ezt a képességet, legalább olyan nehéz is lesz módosítani. Vagy ebben az esetben a tudatunkkal korrigálunk? Ha gyengébb, lassabb íjat használunk, akkor az ösztöneinkre ráerıltetjük tudatunkkal a magasabb röppályát? Ezután viszont nevezhetjük még ösztönösnek a célzást? Nem egyszerőbb a helyzetünk, ha már eleve tudatos a célzás? A tudatos célzás egyik alkalmazható módszere a vesszıhegyes célzás. A stringwalking módszerét bízvást nevezhetjük a legkifinomultabb vesszıhegyes célzásnak, ahol a vesszıhegy látszólagos képe a célon van elhelyezve, a távolság igényelte röppályaváltoztatást pedig az ideg különbözı helyeken való aláfogásával tudjuk megteremteni. Más szóval; az aláfogás mértékével emelkedik a vesszıvég, vagyis a vesszı függıleges irányának a szögét változtatjuk a kívánt mértékben, így, noha a vesszıhegy látszólag mindig a célközépen helyezkedik el, a vesszı iránya a helyesen kialakított röppályára áll. Ezt a célzási módot azonban csak egy kategória engedélyezi, és leginkább csak a fém középrészes íjak tolerálják. Ezek mellett pedig halálbiztos technikát is követel. Némiképp hasonló, de elnagyoltabb módszernek tőnhet a facewalking, ahol a fixpontáthelyezéssel tudunk változtatni a röppályaíven. Határozott hátránya, hogy semmilyen kategóriában nem alkalmazható, de nagyon nehéz is a finom árnyalatok beállítása az arcon. (Egyéb célzási módszerekkel, amiket többnyire az egyéni csodaszerek körébe utalnék, mint például a markolaton történı fogásváltás, az íjfallal, bandázzsal, apró rejtett jelöléssel történı célzás stb. nem kívánok foglalkozni, mert részben szabályzatok tiltják, részben pedig hatástalannak bizonyultak számomra.) A történelmi kategóriában az úgynevezett „rés-technika” tőnik járható vesszıhegyes módszernek. Itt a feladat az, hogy kialakítsunk egy egzakt képzetet arról, hogy milyen távolságról mekkora résnek kell lenni a vesszıhegy látszólagos képe és a cél között. (Fontos megjegyzés: nem a cél közepe alá célzunk ilyenkor, hanem a cél közepe alá igazítjuk a vesszıhegy látszólagos helyzetét.) A rés mértéke mindenkor függ a felszereléstıl: (az íj dinamikája, a vesszı hossza és súlya, tollazása), és függ az íjásztól; (a húzáshossz, fixpont helyzete stb.). Némi ráfordítással könnyen begyakorolható - feltéve, ha elég stabil a technikánk. Nehezíti a feladatot,hogy a közeli célok esetén nagyon mélyen kell látni a vesszıhegyet, esetleg már annyira mélyen, hogy az vajmi kevés támpontot is nyújt. Magamon azt vettem észre, hogy a szemaforos céloknál jobban járok, ha inkább a vesszıtest irányát igyekszem figyelni, mintsem a rést. Nem örülök neki, mert növeli a bizonytalansági tényezık számát, de egyelıre marad így. A 15 m feletti távoknál viszont már elég jó kapaszkodót nyújt a vesszıhegy így is. Ezen persze lehet segíteni, ha magasabb fixpontot találunk magunknak, vagy a nock alá fogunk, esetleg mindkettıt alkalmazzuk. Sajnos követhetetlenül az áll alá történı húzás nagy rést teremt, pedig csábítóan pontos fixpont alakítható így ki. A nagyon magas fixpontot sem szokták javasolni (a járomcsont magasságában), mert az növeli azt a háromszöget, amit a tartókéz, tartóváll és az ideg zár be, az ideg nagyon kiesik jobbra, azáltal az esély a balos szórásra megnıhet. Átcélzással ugyan korrigálható a probléma, de az a személyes tapasztalatom, hogy az átcélzás mértéke távolságfüggı, és így még egy bizonytalansági tényezıvel szaporodik a tevékenységünk, amiben egyébként is az állandóságra kellene törekednünk. A réstechnikának az elınye, hogy kevésbé íjfüggı, az intellektusunk pillanatok alatt feldolgozza azt a problémát, hogy 30 m-rıl eddig elég volt a tábla fekete zónájára emelni a vesszıhegyet, most már a sárgáig kell emelni. Másik elınye, hogy amilyen gyorsan kialakítható a tapasztalat, hogy hol is kell látnunk adott lıtávról a vesszıhegyet, ugyanilyen gyorsan módosítható is, ha valamit változtattunk akár a felszerelésben, akár a technikánkban. Legvégül pedig a legnagyobb erénye, hogy a lehetı legegzaktabb módszer, ami ebben a kategóriában megteremthetı. (A nyugati civilizáció racionalitásában nevelkedtem, számomra ennél több érv már nem is kell mellette.) Számtalan elınye mellett kétségtelen hátránya, ha ismeretlen távokra kell eredményesen lıni. Azt a véleményt azonban nehezen tudnám elfogadni, hogy a tudatos célzás látszólag gyors eredménye után falba ütközünk, és egyszerően nincs mód a továbbfejlıdésre, ezzel szemben az ösztönös lövés a lankadatlan fejlıdés perspektíváját rajzolná íjászatunk egére. Igazából az alapját sem értem egy ilyen állításnak. Hacsak nem az van a háttérben, hogy amíg helyes ösztöneinket kialakítjuk, bevéssük elménkbe, addig szívós és keserves munkát kell végeznünk, és ez az út végeérhetetlennek tőnik, míg a tudatos célzásnál viszonylag gyorsan túljutunk a célzás körüli mizérián, és marad kellı energiánk a technika alakítására. (Megjegyzem, tudomásom van arról, hogy a célzás és mozgástechnika ilyen erıltetett szétválasztása helytelen és pusztán elméleti gondolatkísérlet lehet.) Általánosan elfogadott elv, miszerint a kezdı íjász elıször a helyes mozgástechnikának az alapjait sajátítsa el, a célzott lövések csak ezután következzenek. Magam egy új, számomra eddig jobbára ismeretlen íjtípussal gyakorlok egy rövid ideje. Csak a szórásképet figyele, célzott lövést még nem adtam le. Ha majd mindhárom vesszım összeér, és féltenem kell a nockokat, akkor kezdek el táblára is lıni. De addig is a vesszıfogó alján ki van ragasztva a sárga köröcske; a vesszı hegyét oda igazítom minden lövésnél. Így biztos vagyok benne, hogy a szórás hibái egyértelmően technikai hibákról árulkodnak, nem pedig az irányzás esetlegességeirıl. Úgy tőnik, számomra ez alkalmasabb módszer, mint vakoldásokkal gyakorolni a technikát.
Nem szívesen állítanám oppozícióba az ösztönös és a vesszıhegyes célzást. Még kevésbé szeretném rangsorolni ıket, de meggyızıdésem, hogy sok sikerélmény forrásává válhat, ha kipróbáljuk a vesszıhegyes módszert. A hatékonyságról pedig majd versenyen vitatkozzunk.
Meggyızıdésem az is, hogy a vesszıhegyes és ösztönös célzás nem is választható szét olyan könnyen, mint hisszük. Mint ahogy az ösztönös célzás is tartalmaz tudatos összetevıket (hiszen jól körülírható
viszonyrendszereket alkot), úgy a vesszıhegyes célzás is felmutathat ösztönös elemeket. Még abban sem vagyok biztos, hogy minden esetben meg tudjuk mondani, hogy most ösztönösen lıttünk vagy „réstechnikával”. Egyben azonban megrendíthetetlen a meggyızıdésem: ha a tudatos, vesszıhegyes célzással szembeni ellenérzés egyfajta slamposságot takargat, és a háttérben semmiféle irányzás nincs, csak szórjuk a vesszınket szerte a szélbe, eredménytelenségünket pedig arra fogjuk, hogy még nem gyakoroltunk eleget, de majd megjön az eredmény is egyszer, csak teljen el kellı idı, akkor az nem más, mint önáltatás. Elménk – nem csupán az íjászatban, hanem az élet minden területén is – ragaszkodik a biztos viszonyítási pontokhoz. Ha ez hiányzik, akkor csak véletlenszerőek lehetnek eredményeink.